Egy befejezetlen ügy…

Elözmények

2021. május 7.-8.-án – a COVID miatt egy teljes év kihagyást követően – végre ujra indult a Tereprally Magyar Kupasorozat a Riverside Baja versennyel. Már nagyon vártuk, és a szervező Gramavölgyi Zoltán ígéretének megfelelően, egy remek versenyre készültünk!

A Pápoc bázissal szervezett verseny, a környék adottságainak megfelelően, remek útvonallal rendelkezett és a szervezés is gördülékeny volt. Az adminisztratív bejelentkezés és a technikai gépátvétel is péntek reggeltől indult, amikor még picit aggódva néztük az eget, amiből csöpögött az égi áldás. Szerencsére az eső csak az adminisztratív részig tartott ki. Amugy ennél a résznél mindig izgulok egy kicsit, nehogy valami papír hiánya miatt döljön dugába az egész versenyem. De most is minden rendben volt, indulhatott az első napi 2X13,5 km-es szakasz, ahol még az időjárás is kedvezett, hiszen a motorosok indításánál már egész kellemes idő kerekedett! Persze a Pápoc környéki terep ilyenkor még csúszós fűvel, sárral tudja meglepni a pilótákat és ebben nem is cáfolt magára a terep!

A rekordszámú nevező miatt itt a szervező kénytelen volt az eredetileg betervezett harmadik speciált törölni, ami jó döntésnek tűnt, hiszen a második szakaszról már elég későn ért be az utolsó versenyző.

Már az első nap Speciáljai igazolták az előrejelzéseket, nagyon jó és izgalmas nyomvonalat követhettünk. Bár a pénteki nap, mint általában a versenyek első napjai, rövidebb szakaszokból állt, remek alkalmat biztosított ahhoz, hogy kicsit visszarázódjunk a verseny érzéséhez, hangulatához.

A második nap

Na itt már tisztességes távokat kellett teljesíteni, hiszen 4X~50km speciálokkal már 200km-es össz versenytávot tartogatott! Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy 2X teljesítettük az első és 2X a második Speciált. Illetve kellett volna teljesítenem…

Az első Speciált érzésem szerint nagyon jól sikerült teljesítenem, igazán tempos szakaszok is voltak. A legnehezebb rész a nagyon sáros, rettentő csúszós szakasz volt, ami nagyjából a táv 2/3-ánál volt található. Itt sikerült is az első elcsúszásomat abszolválni, szerencsére egy teljesen ártalmatlan, lassú tempojú kanyarban történt, ami így lényegi időveszteséget se okozott, hiszen felpattanva, magamat és a motort talpra állítva már halladtam is tovább.

A második Speciál teljesítésénél természetesen majdnem mindenki gyorsult egy kicsit, és nemcsak azért, mert ismert terepen haladhattunk, hanem azért is, mert az autósok és a Side by Side-ok nagyon tisztességesen kitakarították a fent említett sáros szakaszt. Sajnos itt a technika kicsit közbeszólt a sebességem növelésében, hiszen a táv felénél lévő sebességkorlátozó zónaután arra lettem figyelmes, hogy kezd önnálósodni az első kerekem. Sajnos a kezdeti gyanúm beigazolódott…első defektet kaptam. Így kénytelen voltam így végigszenvedni a hátralévő szakaszt. Az egyenesekben nem is volt nagy gond, hiszen hátraterhelve, kissé megnövelve a sebességet kisimult minden, de a kanyarokban azért nagy birkózás és imátkozás volt, le ne ugorjon a külső a felniről. Szerencsémre sikerült célbaérnem és igyekeztem a szervizparkba, ahol várt rám egy gumiszerelés…hiszen magam vagyok magam szerelője is! Itt is megragadom az alkalmat, hogy köszönetemet fejezzem ki a versenyzőtársaknak a szerszámok, kompresszor és belső gumi biztosításáért. A szerelést magát egymagam végeztem ami ráébresztett, hogy bizony az egy órás szerviz-idő hamar el tudd fogyni!

Végül is sikerült időben a Gyüjtőpontra vezető Etap startjához odagurulnom, elkerülve egy esetleges büntetés begyűjtését! Mivel időben beértem a Gyüjtőpontra, így maradt időm az itiner befűzésére és rápillantottam az eredménytáblára. Meglepődtem, mivel előző szakasz nyílvánvaló idővesztesége ellenére, az MXL kategóriánkban épp az élen álltam. Mondjuk ehhez kellett az is, hogy az eddigi éllovas SuperEndurós slovák srác kapott egy 10 perces büntetést illegális szerelés miatt.

Talán a fenti körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy a harmadik Speciált meg szerettem volna nyomni egy kicsit, hogy megőrizzem elsőségem! Ez volt talán az egyik hiba. A szakasz legeleje az ismert híd alatti visszafordító resszel kezdődött, de aztán természetesen új, ismeretlen nyomvonal következett. A táv közel felénél temposabb részek következtek, ahol bizony komoly sebességre tudott gyorsulni a KTM 990 Adventure-öm! Nagyon élveztem ezeket a reszeket, itt talán picike előnyben lehetnek a nagyköbcentis, többhengeres endurók. Sajnos örömöm nem maradt felhőtlen…

A bukás…

Mielőtt nekikezdenék, azt tudni kell, hogy motoros tereprallysként talán az egyik legnehezebb dolog a motor vezetése és egyidőben az itiner alapján történő tájékozódás! Ezért sokszor figyelmen kívül hagyunk bizonyos jelzéseket, ami számunkra nem releváns. Ilyen lehet például egy kereszteződés, ahol nincs irányváltás, hanem mész egeynesen át rajta. Ha nincs bukkanó, vagy egyéb veszélyt jelentő akadály, akkor csak a „szemünk sarkából” nyugtázzuk, hogy ott volt, jó helyen járunk. Sajnos én egy olyan jelet ignoráltam, amit nem kellett volna! Ez volt a második, talán legnagyobb hibám!

Az tötrént ugyanis, hogy egy simá(nak látszó) egyenes szakasz közepén volt egy hepe-hupás, hullámos rész, amit sajnos már későn vettem észre, hiszen az aznapi remek, verőfényes időjárás teljesen felszárította ezeket a nyitott reszen lévő nyomvonalakat. Így messziről egybefüggő, szép sík, szürke résznek látszott. Túl nagy tempóval érkeztem bele. Az ilyen hullámos részre beérkezve, egy kisebb enduróval, ügyes gázkezelés mellett akár a hullámok tetején átszökellve lehetne abszolválni az akadályt. Ugyanakkor egy 200+kg-os monstrummal ez lényegesen nehezebb. Kissé zákutcába is kerültem, mert fékezni se nagyon tudtam az egymást követő hullámok miatt, hiszen akkor agyon könnyen ritmust veszthettem volna, ami könnyen eseshez vezet. Az első kisebb hullámokat ezért megpróbáltam kimozogni és gáz-kezeléssel segíteni a hullámok tetején maradást. Számomra meglepően jól sikerült az elején, a futómű hihetetlen jól teljesített. Meg is lepődtem egy kicsit… újabb hiba, hezitáltam. Sajnos a hullámos rész vége felé a hullámok ritmust és mélységet változtattak, ráadásul elég drasztikusan. Ezt már nem tudtam kimozogni sajnos. A motor hátulja túlságosan fel, az eleje pedig tulságosan mélyre került. A következő hullámmal sajnos már olyan szögben találkoztam, ahol az első kerék nem tudta megmászni elég gyorsan az emelkedőt, a hátsó kerék magassága víszont annyira felfelé tolta a motor súlypontját, hogy elkerülhetetlenűl jött a „front-flip”. Ebben a pillanatban a motorom tulajdonképp egy katapultgéppé alakult át és szép magasra el is dobott engem, mint a töltelékét. Az esés során egy pillanatra se vesztettem eszméletemet és a nagy adag adrenalin bomba hatására filmszerűen lelassult minden, köszönhetően a felturbózott érzékszerveimnek. Ott a levegőben már egyértelmű volt számomra, hogy ez bizony orási perec lesz. Nagyon nagy volt a tempo és tudtam, hogy ennél jóval kisebb sebességnél is súlyos következményei vannak egy esésnek.

Maga a becsapódás elkerülhetetlenül megtörtén, ösztönösen próbáltam minél gömbölyűbbre zsugorodni. Érdekes, hogy a pörgés, csúszás során még az apróbb, pattogó földrögoket is láttam. A megérkezés utáni néma csend fogadott. Kissé oldalt-hátamon feküdtem az út menetirány szerinti bal oldalán, még láttam, ahogy a motorom a jobb oldalon állapodott meg.

Innen már csak a (részben) íratlan protokollt kellett követnem. A legfontosabb, higgadtnak maradni, nem mozdulni és megpróbálni felmérni milyen sérülésem is lehet? Azt éreztem, hogy szédülés, hányinger vagy kettős/homályos látás nincs, ez jó jel volt! Ugyanakkor azt is érzékeltem, hogy bal lábam nem az anatómiailag legideálisabb helyzetben van. Combizmomnak ekkor nem nagyon tudtam parancsolni, lábbamat kissé kinyújtotta magától. Persze ezeket nem láttam, hiszen szigorúan hátamon fekve még véletlenül se mozdítottam a fejem. Aztán jött a felismerés, hogy a bal alkarom se ott tapogatózik az oldalamon, ahol én azt aggyal gondoltam volna. Magyarán ott is van sérülés. Ezekből a jelekből hamar összeraktam, hogy itt vége a versenyemnek, várnom kell a mentésre!

A mentés…

Ennek egészen jól körülhatárolt metodikája van. A tereprally sajátosságainak köszönhetően vannak olyan pályarészek, ahol rádiós pályabírók felügyelnek és vannak olyan területek, amelyek ilyen szempontból kissé vakfoltok. Mivel a baleset pont egy ilyen vakfolt területen történt, ezért tudtam, hogy meg kell várnom a következő versenyzőt. Szerencsére egy jól belátható, nyílt területen történt, így nem kellett azon aggodnom, hogy nem vesznek észre. Így is történt, a szlovák SuperEndurós rác ért oda először…ráadásul sokat nem is kellett rá várnom! Természetesen a protokollnak megfelelően megállt és kérdezte kell-e segítség? Természetesen kértem. Innen beindult a gépezet! Ekkor már az egyik helyi néző is odajött, és a versenyzőársam is elhozta a rádiós pályabírót a következő kanyarból. Innen már a verseny Rescue csapata is bekapcsolódott és hamar kiértek. Szakszerű ellátásban részesítettek, és megerősítették saját magam kreált diagnosztikát, miszerint ball comb-törés (gyanú) és bal váll ficam vagy törés. Az aszfaltúton várakozó OMSZ mentőig természetesen terepen zötykolödtünk ki a 4X4-es pick-up-pal, ami nem a legkellemesebb utazás a törött csontokkal megáldott embernek, de ezen egy tudatos meditáció és lazítás sokat tud segíteni.

A mentő a legközelebbi – szombathelyi – korházba szállított, ahol megezdték az első korházi ellátásomat. Itt pontosították a diagnózist: kettős bal combcsont-törés és bal váltörés. Tulajdonképp, figyelembe véve az esés tempóját (a GPS adatok alapján ~90km/h) egész olcsón megúsztam, és ez köszönhető a jó védőfelszereléseknek. A 2021-es Terep-rally szabályzatban már kötelezővé tettük a nyakvédő használatát, ami most gyakoraltan mutatta meg a hasznosságát a protektoringgel egyetemben. Tulajdonképp semmilyen belső sérülést nem szenvedtem! A gerincem és a nyagcsigolyám, a bordáimmal egyetemben sértetlenek maradtak! Ráadásul még hámsérülést se találtam magamon, ami nagyon meglepett, figyelembe véve a csúszásom hosszát.

A korházban még aznap kiírtak műtétre, mellyel egy ideiglenes rögzitésbe tették a 3 felé tört combcsontomat…, de ez már egy másik sztori…erről itt mesélek.

After action review…

Hogy mi a tanulság, levont következtetés az egész balesetből? Azt hiába is próbálnám elhitetni…akár magammal is…, hogy ez nem az én hibám volt, hiszen terepen motorozáskor az esetek 90%-ban a lábtartó és a kormány között lévő egyén a felelős, a többi a technikai probbléma lehet (most nem említve egy kiugró őzt, vagy más vadat). Én abban a „szerencsés” helyzetben vagyok, hogy magam tartom karban és szerelem a motoromat, így a technikai malört se tudom másra kenni…monduk nem is akarom. Szóval hibáztam…nem is egyet, ahogy azt fent is fejtegettem. Ugyanakkor nincs bennem az az érzés, hogy mekkora őrült nagy baklövést követtem el! Továbbra is az az érzésem, hogy ez egy szimpla versenybaleset volt. Ebből adódik, hogy nem maradt bennem nagyon rossz érzés az eséssel kapcsolatban. Így megmaradt a természetes szándék, hogy a motort felépítve, megjavítva újra nyeregbe pattanjak, ráadásul terepen! A versenyzés már egy másik kérdés, hiszen az csak versenykörülmények között derül ki, hogy mennyi félelem maradt bennem. Ha ez egy szintet meghalad, és elrontja a versenyzés örömét, akkor azt el kell engednem! De természetesen ez csakis a „B” terv lehet! Az tiszta sor, hogy ez az évem motorozás szempontjából kuka, hiszen a rehabilitáció a combcsont és a válltörés miatt is hosszabb időt vesz igénybe. Ezért azt a célt tűztem ki magam elé, hogy egyre intenzívebb felkészülést követően a jövő évi Riverside Baja-t leküzdöm. Kicsit higadtabb fejjel, célként nem az eredményt, hanem a teljesítést előtérbe helyezve! Hiszen volt egy befejezetlen ügyem a Riverside Baja-val…! 🙂