Sziklák, vihar és a top 50: Így teljesítettem a harmadik Dinaric Rallymat!

Elérkezett az idő: 2026. augusztus 23.-án, harmadszor is ott álltam a Dinaric Rally rajtjánál! Úgy tűnik, nálam már hagyománnyá válik ez a kétéves ritmus: 2022 és 2024 után idén is eljött a lehetőség, hogy megméressem magam a „horvát Dakaron”. Ugyanaz a motor (Husqvarna 701), egy még brutálisabb mezőny, és egy olyan hullámvasút, amire az ember hiába készül fel, a sors mindig csavar rajta egyet.

Rombolás a bivouac-ban – Kezdés viharos fokozaton

A kalandot idén is Bai Tomival terveztük, de ezúttal kiegészültünk Méhes Gáborral, aki jelenleg az osztrák színeket képviselte a depóban. Bár pénteken korán megérkeztünk, a bivouac (versenyzői tábor) már így is csordultig volt. A több mint 150 fős mezőny miatt néhol kissé kaotikusra sikeredett az elhelyezkedés, de végül felépítettük a bázisunkat.

Az időjárásnak viszont saját tervei voltak. Olyan hirtelen csapott le ránk egy elképesztő erejű vihar, hogy a 3×3 méteres, kissé nyegle pavilonomat szó szerint ráhajtogatta az alatta álló Husqvarna 701-esemre. Hogy a dráma teljes legyen, ez a rögtönzött fém-vászon torzó még a kempingasztalomat is maga alá temette, némileg átértelmezve annak strukturális integritását… 😅 Amilyen gyorsan jött a vihar, úgy el is vonult, mi pedig újraszerveztük a sorainkat, és felkészültünk a szombati adminisztratív és technikai átvételre.

97 decibel és a csúszós Knini Erőd

A szombati gépátvétel szerencsére eseménytelenül zajlott. 2024-ben az átvevő még erősen csóválta a fejét a kipufogó hangja miatt, így idén egy komolyabb DB-killerrel érkeztem. Bár a műszer által mutatott 97 dB-t még én is keveselltem kicsit, nem vitatkoztam – ez legyen a legnagyobb bajunk!

A rajtceremóniát ismét a lenyűgöző Knini Erődben rendezték. Aki járt már ott, az tudja, hogy a bejárati kapunál az évszázadok során simára koptatott kövek piszkosul csúsznak. Pár motorost meg is tréfált a dolog a felvonuláson. A szervezők idén pörgősebbre vették a figurát: nem volt hosszú interjúvolás, csak egy gyors áthaladás a pódiumon, egy villanás a fotósoknak, és már mentünk is vissza a depóba, hogy fejben összerakjuk a vasárnapi Prológot.

Prológ: Az első esés, irányszög és egy szikla

Vasárnap egy tereprally-s viszonylatban rövid, 74,6 kilométeres nap várt ránk (ebből 63,2 km volt a mért szakasz). A start után azonnal kaptunk egy jó kis köves ízelítőt – tökéletes volt arra, hogy az agyam és a kezem újra hozzászokjon ahhoz a tipikus Dinaric-érzéshez, amikor a kövek folyamatosan lökdösik a motor kerekét jobbra-balra.

Egy hosszabb neutralizációs szakasz után elértünk egy dombhoz, amit még 2022-ből, a nagy KTM 990-es korszakomból ismertem. A tetőről lefelé egy hatalmas kövekkel tarkított lejtő várt ránk – ráadásul irányszög alapján. Ez azt jelenti, hogy nincs út, csak egy irány, amit tartani kell a sziklák között.

Itt be is mutattam az idei első perecelésemet. Az előttem haladó Side-by-Side (SSV) előtt egy motoros többször is elesett, a tempónk teljesen elfogyott, a lassú haladás miatt pedig instabillá váltam. Egy fűben megbújó kő megakasztotta az első kerekemet, a lábam pedig rövidnek bizonyult, hogy megtartsam a bedőlő 701-est. Nem volt nagy esés, de a navigációs tornyom telibe vert egy komolyabb sziklát. Szerencsére se bennem, se a technikában nem esett komoly kár. Miután leértem, örömmel láttam, hogy simább útra térünk.

A nap többi része eseménytelenül telt, bár az egyik Útpont (Way Point) hiányzott a roadbookból, így kicsit trükközni kellett a rendszerrel, hogy az általam használt Terra Pirata elkezdje mérni a következő etapidőmet. Mivel a prológ eredménye csak a másnapi rajtsorrendről döntött, nem nyomtam túl, tökéletes bemelegítés volt.

---

💡 Rövid kitérő: Mi az a Terra Pirata?
Az első Dinaricomon még hagyományos papír roadbookot tekertem. A másodikon már PDF-et görgettem tableten. Idén viszont belevágtam a Terra Pirata applikáció használatába, és azt kell mondjam: zseniális! Amikor közeledsz egy rejtett Way Point-hoz, az app képernyőjén megjelenik egy kis nyíl és a pontos távolság, ami drasztikusan megkönnyíti a navigációt. Ráadásul egyetlen pöccintésre pontosan egy sort (tulipot) ugrik. Hatalmas segítség a száguldás közben!

---

SS1: A maratoni pokol és a fekete hétfő

Hétfőn a szervezők nem finomkodtak: azonnal a verseny leghosszabb mért szakaszát (385,7 km a 424,7 km-es napi tárból) kaptuk a nyakunkba, ami egyben a Maraton nap első felvonása is volt. Ez azt jelentette, hogy a célba érés után a motorok egy elzárt területre (Parc Fermé) kerültek, ahol összesen 1 óránk volt szerelni – külső segítség és gumicsere nélkül!

A szakasz elején nagyon elkaptam a ritmust, jöttek az előzések, és mivel sok rész ismerős volt korábbról, tudtam tempót motorozni. A vége felé azonban az irányszöges rész engem is megtréfált. Iszonyatosan sok időt elbuktam egyetlen Way Point keresgélésével. Már épp feladtam volna, amikor a műszer végre megváltóan becsipogott: megvan!

Sajnos ez a közjáték elvitte az esélyét annak, hogy a 10 órás szintidőn belül beérjek. Úgy látszik, nálam ez már tradíció: minden Dinaricon be kell nyelnem egy szintidőn túli futamot. Minimális csúszás miatt az utolsó pontnál lemaradtam a határidőről, amiért egy 15 perces büntetést kaptam. Bosszantó volt, mert tényleg perceken múlt. A Parc Fermében gyorsan kicseréltem az előre odakészített légszűrőt, áramtalanítottam, és készen álltam a másnapra.

Ekkor azonban megérkezett a hír, ami minden rally legrosszabb rémálma. Az egyik osztrák versenyzőtársunk az első szakaszon súlyos balesetet szenvedett, és életét vesztette. A tábor teljesen elcsendesedett. A szervezők a keddi, Lapac környéki SS2-es szakaszt azonnal törölték. Nem tudtuk, mi lesz, egyáltalán folytatódik-e a verseny…

SS3: Újraindítás és a száguldás a szélerőműveknél

Szerda reggel, mindössze 15 perccel a rajt előtt léphettünk be a motorokhoz. A két napig mozdulatlan, kis kapacitású akkumulátorok sokaknál megadták magukat, így igazi csapatmunka vette kezdetét: akinél volt indítás-rásegítő (zseb-bika), az rohant segíteni a többieknek. Szerencsére az én 701-esem lítiumos akksija tökéletesen tette a dolgát, és azonnal életre keltette a nagy egyhengerest!

Ez a szakasz (Kotari) volt a legrövidebb mért résszel tervezve, mindössze 190,8 kilométer hosszan. A start a már-már ikonikus helynek számító szélerőműveknél volt. Itt igencsak el lehet ereszteni a gépeket: murvás, sodrós, de igen széles és jól belátható utak vártak ránk. Nagyon tetszett már az elejétől fogva, és bátran kimondhatom: életem egyik legjobb motoros élményét nyújtotta! Végig komoly tempót tudtam menni, és igazán nagy navigációs hibát sem vétettem. Egy-két túlfutásom volt csak, de azok is mind a sebességkorlátozott (speed zone) zónákban történtek, ahol amúgy is lassabban megy az ember.

Visszaérkezve a bivouac-ba végre rendesen kezelésbe vehettük a motorokat, ráadásul időkorlát nélkül. A hátsó gumi cseréjével kezdtem, mivel az addig összegyűjtött közel 730 kilométer igencsak meglátszott rajta. Az első még bírta, bár ott is akadt már pár repedezett bütyök. Ezen kívül jött a szokásos légszűrőcsere, illetve a navigációs torony felfogatása lazult meg egy kicsit, amit a csavarok utánhúzásával gyorsan orvosoltam. Jóleső érzéssel készülhettem a csodálatos Velebit-hegységbe tervezett SS4-re.

SS4: Irány a tenger és a kuplunggyilkos emelkedő

Már az előző esti eligazításon felhívták a figyelmünket a táj szépségére. Az egyik neutralizációs zónát kifejezetten azért tették bele, hogy lehessen gyönyörködni és fényképeket készíteni. A szakasz összesen 313,4 km hosszú volt, ebből a mért rész 271,1 km-t tett ki.

A tábortól mintegy 21 km-re lévő startnál beletekertem az itinerbe. Láttam, hogy a rajtot követően azonnal – pontosan 170 méterre a rajtvonaltól – már le kell térni jobbra. Az indulásra várva ezt jól el is ismételgettem magamnak, nehogy túlmenjek a nagy lendületben. Na persze, hogy túlmentem! 😅 Szerencsére volt helyem nagyobb ívben ráfordulni a helyes útra, de ez a kezdés már előrevetítette, hogy ez nem a sima napok egyike lesz. Be is igazolódott: pár kilométer után elnéztem egy fordulót, ami plusz 5-6 percembe került. Mire visszatértem a nyomvonalra, pont szembe jött Bai Tomi, aki utánam startolt. Megpróbáltam utánaeredni és tartani a tempóját, de egy kislabda nagyságú kő egyből odébb dobta a motoromat vagy fél méterrel az útról – finom jelzés volt a sorstól, hogy ezt most nem kellene erőltetni. Vettem a lapot és kicsit visszafogtam magam.

Ez jó döntésnek bizonyult: a csökkentett tempó mellett össze tudtam szedni magam fejben, tisztáztam az itinert és szinkronizáltam a méterszámlálókat. Szinte azonnal helyére került minden, és újra egy jó, tartható ritmust kaptam el. Gyönyörű helyeken jártunk, de aztán jött a fekete leves.

Az utunk egy aszfaltos átkötő után hirtelen egy meredek, nagyköves emelkedőbe csapott át. A vörös köves feljárót jobbra-balra dőlt motorok „színesítették”. Nagyjából az emelkedő feléig tudtam lendületből felmotorozni, mikor egy keresztben fekvő versenytársam gépén már nem szándékoztam átgázolni. Az elindulás innen nem egyszerű: picit rápihentem, majd a kuplung folyamatos pumpálásával, finom gázfröccsökkel rúgattam feljebb a 701-est. Tudtam, hogy ez rendkívül megterheli a technikát, de haladni kellett. Közben megérkezett mögöttem Tomi is a Kove 450-el, aki valahogy mögém keveredett, de most jó lendülettel elhúzott mellettem… Mondjuk nem sokáig, mert a következő pillanatban már a motor alatt volt (tudom, hogy nem így szokott leszállni róla). Szerencsére a mellette pihenő kolléga gyorsan a segítségére sietett, és kiszabadította a gép alól.

Haladtunk tovább, meg-megindulva a nagy köveken, és végül feljutottunk egy lankásabb részre. Mint kiderült, ez csak egy rövid pihenő volt, az emelkedő folytatódott. Itt alkalmunk volt kicsit visszahűteni a motorokat. Mikor a ventilátorok zúgása végre abbamaradt, készültünk a tovább indulásra, de Tomi ekkor szólt, hogy baj van. A Kove sebességben volt, a kuplungja teljesen kiengedve, de a motor meg sem mozdult. Nem kellett hozzá mérnöki diploma: a kuplung sajnos csontig leégett. Tomi kénytelen volt műszaki mentést kérni.

Én folytatni tudtam az utamat, és szerencsére nem jött több ilyen brutális feljáró. A neutralizációs zónáig széles, jól belátható murvás utakon vezetett a pálya. Az pedig egy egészen különleges pillanat, amikor versenyzés közben, a hegyre felkanyargó murvás útról egyszer csak megpillantod alattad a csillogó tengert…

A visszafelé vezető úton, a tankolásnál pont összefutottam Tomival és a tréleren ringatózó Kove-jával. Mint kiderült, nem az övé volt az egyetlen gép, amelyiknek nem bírta a kuplungja ezt az extra megerőltetést. Szerencsére a táborba visszaérve Tominak sikerült beszereznie egy komplett új kuplungszettet, így mindannyian készülhettünk az utolsó megmérettetésre.

SS5: Az utolsó kör ködfátyolban és egy csipetnyi homok

A végső, 202 kilométeres szakasz (ebből 192,3 km mért etap) Knin környékén vezetett körbe. A bivouac-tól nem messze álltam oda a startvonal mögé. A párás idő sejtelmes ködfátylat húzott a tájra, talán ennek is betudható, hogy az átlagosnál óvatosabban kezdtem. Az utolsó napra hatványozottan igaz a rally-szabály: megnyerni már nem lehet itt a versenyt, de elveszíteni annál inkább.

Fokozatosan gyorsultam bele a kellemes vonalvezetésű pályába. Jó ritmusú, tempós kanyarok követték egymást, és a navigáció sem volt túl bonyolult. Az egyik erdősávban igazi különlegesség fogadott minket: olyan területre érkeztünk, ahol a fák koronái egy valóságos alagutat formáltak felettünk, a talaj pedig tiszta homok volt! Ezt Perica (a főszervező) külön kiemelte az előző esti eligazításon, megjegyezve, hogy ezen a vidéken ő maga sem nagyon találkozik homokkal. Az egészet még tetézte egy furcsa, hűvös mikroklíma, ami kellemesen átölelt minket az alagútban. Sokáig nem élvezhettük, mert egy kifejezetten gyors, tempós szakaszról volt szó, amit hamar maga mögött hagy az ember.

Az egész szakaszt sikerült jól teljesítenem, leszámítva egy apróbb tévesztést, ami elrabolt tőlem pár percet, de komoly veszteség nem ért. Összességében egy nagyon jó napot zártam, és a célt jelző zászlók között áthaladva boldogan állapítottam meg: számomra az eddigi legjobban sikerült Dinaric Rallyn vagyok túl!

Összegzés: Szintet léptem!

A jó érzéseimet a számszerűsített végeredmény is feketén-fehéren alátámasztotta. A verseny előtt azzal a céllal érkeztem, hogy mind az összetettben, mind a saját kategóriámban a mezőny első felében szeretnék végezni.

Nos, a célokat sikerült túlteljesíteni:

• Összetettben: A célba érkező 142 motoros közül a 47. helyet szereztem meg!
• M5 Kategóriában: A 650-850 ccm közötti, nagy egyhengeresek sűrű, 22 fős mezőnyében a 6. helyen zártam!

Ezzel sikerült egy komoly szintet lépnem, és stabilan a mezőny felső harmadába verekednem magam. De talán még a puszta helyezésnél is fontosabb, hogy viszonylag kevés hibával és minimális büntetéssel hoztam le a hetet. A teljesítményem kiegyensúlyozott maradt a teljes távon, ami ezen a szinten már kifizetődik.

A pályák fantasztikusak voltak, zseniálisan váltakoztak a kemény, technikás részek és a gyors, tempós szakaszok. A Husqvarna 701 Rally pedig egyszerűen szuperül teljesített: gyakorlatilag egyetlen műszaki hiba nélkül hozta le a kicsivel több mint 1200 kilométeres kőkemény gyötrést. Most jön egy kis jól megérdemelt pihenés, aztán azonnal fejest ugrunk a Classic Motocross őszi szezonjába! Köszönöm mindenkinek a szurkolást és a támogatást!