Szezonzáró Hódmezővásárhelyen: Ugyanúgy fejeztük be, ahogy elkezdtük
Fotók: Varsányi Bernadett, Horváth Judit
Ahogy a 2026-os MAMOKA Trans Magyar Classic Motocross Bajnokság idei szezonját nyitottuk, pontosan úgy is zártuk Hódmezővásárhelyen, a Roland Ringen. Személy szerint volt mit javítanom, hiszen az idei nyitány minden volt, csak nem tökéletes számomra – ahogy azt korábban meg is írtam itt. Ezért erre a versenyre már több átalakítást is végeztem a Suzuki RM250-en.
Első lépésként egy kisebb főfúvókát tettem a karburátorba, mert a veszprémvarsányi futamon az volt az érzésem, hogy teljes gázon kissé befulladt a sok üzemanyagtól. Ezenkívül az első lánckereket is lecseréltem 13-asról 12-esre, amivel a kigyorsításokat szerettem volna segíteni.
A reggeli megérkezésünk első, kifejezetten kellemes meglepetése az volt, hogy találkoztunk rég nem látott versenyzőtársunkkal, Czompa Attilával és a családjával. Attila ráadásul nem nézőként érkezett: a Villa motorjával állt rajthoz a Twin Shock kategóriában.
A szabad edzéseken azonnal éreztem, hogy jót tettek a motornak a változtatások. A kigyorsítások sokkal jobban mentek, és teljes gázállásnál is egészségesebben tolt a 250-es. Ugyanakkor az ugratók valahogy nem jöttek olyan könnyedén, kicsit ritmustalanok voltak. A pálya talaja viszont parádésan jó volt: az előző heti esőzések megtették a hatásukat, de szerencsére nem volt akkora sár, mint a múlt hét vasárnap. Az időmérőn már próbálgattam a dupla ugrókat, de az első után a másodikra nagyon nehezen tudtam csak érkezni, így ezt egyelőre hanyagoltam.
A futamunk előtti kategóriában sajnos történt egy baleset, amihez a mentőnek is be kellett mennie a pályára. Ez soha nem jó jel, a depóban mindenki aggódva figyelte, mi történik.
A mentő visszaérkezése után szerencsére folytatódhattak a futamok. Mivel a mi kategóriánk, a Super Evo az utolsó a sorban, mi már délután indultunk. A pálya talaja még ekkor is kiváló állapotban volt: egyáltalán nem porolt, és nagyon jól fogott.
A rajt, a centikért menő csata és a váratlan szezonzárás
A startom magamhoz képest kifejezetten jól sikerült, amiben egészen biztosan szerepet játszott a rövidebb áttétel is. Német Andris viszont így is kőkemény tempót diktált, és pár körrel a rajt után sikerült megelőznie. Bár az ugratók most nem jöttek ki nekem olyan jól, mint mondjuk a tavalyi évben, a szűk fordulókban klasszisokkal jobban működött a technika és a mozgásom is.
Hasonlóan a veszprémvarsányi első futamhoz, itt is Andris mögé ragadtam be, és folyamatosan tartottuk a nagyjából 10 méteres távolságot egymás között. A pályának megvoltak a maga sajátosságai: voltak részek, ahol nekem jött ki jobban a lépés, és voltak szakaszok, ahol egyértelműen ő volt a gyorsabb. Mindenesetre igazi támadási pozícióba egyszer sem sikerült kerülnöm. Talán a futam vége felé csökkent le köztünk a legjobban a különbség, de ez sem volt elég egy komolyabb előzési kísérlethez. A kisördög azért ott motoszkált a fejemben, hogy ha bevállalom a dupla ugrókat, talán elé tudok kerülni, de végül a józan ész és a biztonságos célba érés mellett döntöttem. Így is rettenetesen élveztem a futamot, hiszen végig ott tudtam lenni a nyomában, figyeltem a mozgását, és folyamatosan lestem a lehetőséget, hogy kihasználjam egy-egy kisebb hibáját – persze ilyenkor meg én csúsztam bele kisebb rontásokba. 😊
A második futamra úgy döntöttem, hogy megpróbálok egy fokkal agresszívabban motorozni. A rajtot megint egész jól sikerült elhozni, de az első asztal után sajnos ketten is a földön végezték, ráadásul egy kifejezetten rossz, beláthatatlan helyen. Nekem még szerencsésen sikerült kikerülnöm őket és folytattam a körözést, de hamarosan – teljesen várható módon – elkezdték lengetni a sárga, majd a kör végén a piros zászlókat is.
Visszagurultunk a rajtelőkészítőbe, és feszülten vártuk a fejleményeket. Szomorúan láttuk, hogy a mentőautó már a helyszínen van, és megkezdték a sérült versenyzők ellátását. Pár perc elteltével a mentő elindult a pályáról kifelé, a szervezők pedig odajöttek hozzánk konzultálni. Végül az egyetlen logikus döntést hozták meg: lefújták a második futamot. A mentőautó visszaérkezéséig ugyanis nem indíthatták volna el a mezőnyt, és tisztán látszott, hogy a szürkület, illetve a sötétedés miatt erre már nem maradt volna idő.
Így kicsit csalódottan, de a döntést abszolút megértve vettük tudomásul, hogy a 2026-os szezonnak ezzel a piros zászlóval ott, Hódmezővásárhelyen vége szakadt. Innen is mielőbbi és gyors felépülést kívánok a sérült sporttársaknak!
Mindezek ellenére jó érzésekkel indultam haza. Ezen a hétvégén is egyértelműen éreztem a fejlődésemet, és még ha kis lépésekkel is, de határozottan haladok előre – ez pedig mindig óriási örömmel tölt el.
Ezzel a versennyel az idénre tervezett motoros szezonom véget ért. Köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan jelentkezem egy átfogó, évértékelő összegzéssel!
0 hozzászólás